Skip to content

A Szent Mauríciusz Monostor története

Kezdetek

A már az őskorban is lakott bakonybéli völgyben Szent István, első királyunk alapított szerzetesi közösséget 1018-ban.

A Bajorországból érkező Szent Günter, aki Gizella révén a király rokona volt, remeteközösséget hívott életre: a völgyben kunyhókban és barlangokban élő szerzetesek mindennapjait az imádság és a munka, a magány és a találkozások ritmusa alakította.

Ehhez a közösséghez csatlakozott később, 1023 körül a Velencéből érkezett Szent Gellért is, aki hét évet töltött a monostorban.

Alapítóink lelkületéről és a hely szelleméről egyaránt sokat mond el a legendarészlet, mely szerint a Szentkútnál imádkozó, olvasó Gellért kunyhójába előbb egy szarvasborjú, utóbb pedig egy farkas költözött, s a szent közelében az állatok békességben éltek együtt: Bakonybél kezdettől fogva a békesség, a kiengesztelődés helye, a csendes belső úton megtalált harmónia, lelki integritás közvetítője.

Az alapítók Szent Mauríciuszt választották védőszentül: egy római katonaszentet, aki több ezer társával együtt a 3. század végén szenvedett vértanúhalált, mert nem volt hajlandó ártatlan keresztényeket üldözni. Kultusza a középkori Európában a lovagi eszménnyel és a császárság hatalmával kapcsolódott össze.

István király és Gizella bőséges adományokkal gazdagították a monostort, a birtokok főleg a történelmi Magyarország észak-nyugati részén terültek el, de olyan messzi területek is a Szent Mauríciusz Monostorhoz tartoztak, mint az Arad melletti ménesi borvidék Makra hegye.

Az árpád-házi királyok később még tovább növelték a monostor birtokait, különösen Szent László, akinek összeíró levele az egyik legfontosabb középkori forrásunk.

A hiteles helyként is működő, nagy befolyású monostor az évszázadok során sok birtokát elveszítette, s a többi bencés közösséghez hasonlóan a kommenda rendszer idején hanyatlásnak indult.

A török kor beköszönte lezárt egy korszakot, a szerzetesek a többször kifosztott monostort 1534 körül hagyták el.

18-19. század

1693-ban Göncz Celesztin, pannonhalmi szerzetes lett Bakonybél apátja. Ővele kezdődött az újraalapítás több évtizedes folyamata, melyet utódai vittek tovább. Az 1720-as években zajló betelepítésnek köszönhetően megszületett az újkori Bakonybél község, a monostor barokk épületegyüttese pedig 1754-re lett teljesen kész. Ebből az időből származik a templom és legfontosabb berendezései. Az újrainduló közösség fejlődését azonban derékba törte a felvilágosodás eszméit megvalósítani igyekvő II. József, aki 1786-ban feloszlatta a bencés rendet Magyarországon.

A rend újraindulását 1802-ben engedélyezte I. Ferenc császár, aki a Benedek-rendi szerzetesekre gimnáziumi, oktatói munkát bízott. A nyugat-magyarországi rangos gimnáziumokat működtető szerzetesek életén súlypontja a városba helyeződött át, a Bakonybélhez hasonló vidéki monostorok önállóságukat és jelentőségüket is elveszítették.

Mégis kivételesen pezsgő időszak adatott a monostor életében a reformkorban.

Guzmics Izidor apáti szolgálata alatt (1832-39) igazi szellemi központtá fejlődött a bakonybéli apátság: Épületében működött egy ideig a rendi tanárképző főiskola olyan, magasan képzett, tudós tanárokkal, mint Beély Fidél, s olyan, később hírnevet szerző diákokkal mint Rómer Flóris vagy Rónay Jácint. A szerzetesek folyóiratot szerkesztettek, iskola épült a falunak, a monostor környezetében pedig komoly kertépítészeti átalakítással angolpark létesült. A kor nagyjai, mint például Vörösmarty Mihály, gyakran jártak vendégségben a bakonyi völgyben.

A szabadságharc és az azt követő idők meghatározó apát-egyénisége Sárkány Miklós (1845-1891) volt. Hosszú szolgálata alatt sokat tett a monostor gazdasági fejlődésért, ő létesítette többek között a bakonybéli kőedény-gyárat.

20. század

Az egyre inkább tanító renddé váló magyar bencésség életében Bakonybél jelentősége leginkább a monostorhoz tartozó birtokok javadalmában és a nyugdíjas éveikre ide kerülő idős szerzetesek elhelyezésében ragadható meg a 20. század első felében.

A II. világháború pusztítása után a pártállam kiépülésének folyamata a szerzetesrendek feloszlatását hozta magával. 1950-ben a történelemben immár harmadszor kellett a szerzeteseknek elhagyniuk a monostort.

Az üresen álló épületbe pár nappal később apácákat internáltak, akik a később szociális otthonnak nevezett intézmény lakóiként éltek enyhülő kontroll alatt az ősi falak között egészen a rendszerváltásig.

1998

A visszakapott épületbe 1998-ban térhettek vissza a szerzetesek. Sok küzdelem árán, sok jó szándéknak, egyházi, állami és uniós támogatásnak köszönhetően mára jobbára felújított, megszépült környezetben élhetjük életünket Szent Benedek szellemében, az imádság és munka ősi életformájában.

Monostor és egyházközség
Szent Mauríciusz Monostor és Bakonybél község temploma a barokk korban kapta meg végleges formáját, amit – lényeges vonásait tekintve – máig megőrzött.  Az 1754. július 31-én felszentelt templom kezdettől fogva napjainkig a szerzetesközösség temploma s egyben plébániatemplom is. Ennek a kettősségnek egyik markáns építészeti jele, hogy a 18. században jó félévszázadig a karzatra (kórus) csak a monostor első emeletéről lehetett bejutni, mivel az a szent zsolozsma végzésének helye volt, s egyben klauzúra, zárt tér. A helyzet csak az 1800-as évek első évtizedében változott meg. Ekkor átvésték a karzat padozatát, és fából csigalépcsőt építettek, hogy a templom előteréből a karzatra lehessen menni. A templom előteréből induló falépcső kiképzése és az áttört boltozat jellege az utólagos kiképzésre utalnak, továbbá az a tény is, hogy a templom régi sekrestyéjét és az emeletet összekötő csigalépcső viszont nem fából, hanem kőből épített míves csigalépcső.

A templom mint szakrális központ
A templom a település szakrális központja, ahol az ott lakók és az odaérkezők egyenként és egybe gyülekezve Isten színe elé állhatnak, ahol könyörgésük és hálaadásuk meghallgatásra talál. A barokk templom építőmestere szakrális teret alkotott, azaz olyan teret, melyben a tájékozódó ember kapcsolatot találhat a nem látható, nem hallható, mégis létező háromszemélyű egy Istennel. Az építőmester, akinek nevét nem ismerjük, mint iníciátor (vezető) szavak nélkül — az építészeti és festészeti program segítségével — fokozatosan vezet Isten házába. A jelek a Szentek Szentjébe, Isten országába mutatnak. Az a nemzedék, amely templomot épít, és az a nemzedék, amely tisztelettel tekint a templomra, az életének elrendeződését nem önmagától, hanem Isten Szentlelkétől reméli. A templom ilyen értelemben a remény jele, a remény szimbóluma. A keresztény templomok tornya az égbe mutat, ahol a szimbolikus gondolkodás szerint a Teremtő lakik.

 A középkori templom tájolása
A fölkelő Nap az ókeresztény kortól a feltámadt Krisztus szimbóluma. Emiatt az ókori és a középkori keresztény templomokat keletelték, azaz a templom kelet-nyugati tengelyét a felkelő Nap irányába tájolták. A szentély kelet felé való tájolása tehát szimbolikus tett, és így lehetséges, hogy a templom zárt terében tájékozódó ember a felkelő Nap sugarait látva irányt talált, életét Krisztus halálának és föltámadásának misztériumában szemlélhette.

A Nap azonban tavasszal és télen, különféle évszakokban a horizont más-más pontján bukkan fel. A béli középkori templom kelet-nyugati tengelyének, s azon belül a templom szentélyének a kijelölése nagy valószínűséggel — más templomokhoz hasonlóan — a templom védőszentje, Szent Mauríciusz vértanú ünnepén, szeptember 22-én történt. Ahol az építendő templom patrónusának ünnepnapján (búcsú) felkelt a Nap, abba az irányba tájolták a templom szentélyét.

A barokk templom tájolása
A reneszánsz kor óta a nyugati keresztény egyházban a templomok tájolását szabályozó ősi kánon már többé nem volt mértékadó. A bakonybéli apátsági templomot tervező — és építő — ismeretlen barokk mester szakít az ősi kánonnal, mely a templom irányulását a kozmosz egészében határozta meg, ill. értelmezte. Ebben az ősi kánonban mint láttuk kozmikus, szimbolikus szemlélet tükröződik.

A barokk építőmester is, igaz más eszközökkel — a templom architektúrája és ikonográfiai programja révén — , mint a középkori elődök, bevezet a Szentek Szentjébe, Isten Országába. Hogy pontosan mit jelent a barokk szakrális terek architektúrája és ikonográfiai programja, ezt az alábbiakban még részletezem.

Göncz Celesztin béli szerzetes 1690-es években keletkezett feljegyzései alapján feltételezhetjük, hogy a béli középkori templom helyén vagy közvetlen közelében épült fel a 18. század elején az első ideiglenes szentély, s annak helyén 250 éve a barokk templom, melynek szentélye — feltehetően praktikus okok miatt — nyugatra néz. (Ezt a teóriát régészeti kutatások egyelőre nem erősítik meg. Az egyetlen régészeti adatot 1902-ben csatornázás közben a monostor déli és nyugati szárnyához közel 2-2,5 m mélységben találtak: 12. századi padlótöredékekre bukkantak, ami a középkori járószintet és a középkori monostor helyét is behatárolhatóvá teszi. A monostor területén 2011-ben végezte leletmentő  régészeti feltárást, amikor a monostor és a középkori falu temetőjére bukkantak. A Szent István által alapított, ill. adományaival megerősített 5 bencés monostor közül négyet már évtizedek óta megástak, a béli monostor középkori maradványait mindezideig az ismeretlenség és a föld fedi.)

Mi lehetett ez a praktikus szempont? Röviden: a templom és a település térbeli viszonya. A 18. században a monostor apátjainak kezdeményezésére számos telepes család érkezett Felvidékről és Németországból. Ezen családoknak a Borostyán-kút felé vezető út mentén adtak telkeket, továbbá a hegyoldalban: a mai Fő utcán és a Kossuth utca mentén. (A Pápai út mentén, a Fürdő utcában csak a 20. században építettek házakat, ahogy erről a 20. század eleji fotók is tanúskodnak.) Így érthető, hogy a templomot a település lakói a legegyszerűbben keletről tudták megközelíteni, ezért a templom egyetlen kapuját a keleti falon képezték ki. — A templom kelet-nyugati tengelyének 180 fokos elmozdítására ez némi magyarázatot ad.

A templom alapköve és az oltárkő
Részlet Pirnecker Emílián, bakonybéli kormányzó perjel naplójából:

április 29. — Reggel 8 óra után a jelenlévő Főtiszt. (Sajgó) Benedek főapát a szentély alapfalának közepén, annak nyugati végében elhelyezte az új templom alapkövét, mely a szentek ereklyéit tartalmazza. Jelen voltak: Emílián atya, a hely kormányzója, valamint Kolumbán és Tibor atyák. A Főtiszt. főapát úr még aznap, ebéd után segítőivel együtt visszatért Szentmártonba. — Ez a naplórészlet figyelmet érdemel: minden alapkőletétel szimbolikus cselekedet. A szentek ereklyéit rejtették az alapkőbe, a szentély alapfalába. Sajghó Benedek templomépíttető főapát ezzel tanít bennünket: a vértanuk örökösei vagyunk, legyünk a halálig hűséges tanítványok.

A mai napig, mikor a püspökök oltárt szentelnek, egy vértanú ereklyét helyeznek az oltár menzájába. A bakonybéli templom mindhárom oltárának menzájába helyeztek el ereklyéket, ezzel a szimbólummal mintegy egybekapcsolták a templomot a katakombákkal, a vértanuk sírjaival, ahol őseink titokban mutatták be a legszentebb áldozatot.

A szakrális tér fogalma
A keresztény templom, mint épített szakrális tér, zárt és egyben nyitott, azaz a belső tér szerves kapcsolatban áll a kozmosszal, a teremtett világgal. Amiként a templom belső terében imádkozónak szerves kapcsolata van azzal a világgal, amelyből a templomba érkezett. Így a bakonybéli templomnak is van egy külső és egy belső tere. A templom külső tere az évszázadok folyamán markánsan megváltozott, a 18. század közepén ugyanis négyzetes várfal vette körül a templomot, amit Guzmics Izidor apát az 1830-as években lebontatott. Erről a várfallal körülvett monostorról és templomról két korabeli festmény maradt ránk. Az egyik a bakonybéli templom Szent Mauríciusz Oltárának nagyméretű festménye, ahol az újonnan épült monostort és templomot Szent István és Boldog Gizella felajánlja Szent Mauríciusznak és vértanútársainak. A másik kisebb méretű festmény a Győri Bencés Rendház refektóriumában látható, melynek a témája, kompozíciója csaknem azonos a Pollinger Ignác pápai festőművész által készített Szent Maríciusz tiszteletére szentelt bakonybéli oltárképpel.

Feltűnő, hogy a barokk templom nem magaslatra épült. Háromszáz éve, eddigi ismereteink szerint tudatosan, a középkori romokra, a megszentelt helyre akartak ráépülni. A Magas-Bakony legszebb völgyét hegyek koszorúzzák, mégis őseink 1000 éve — ismeretlen okok miatt — völgybe építették fel a monostort és a templomot.

A legtöbb templom küszöbéig lépcsők vezetnek, az építtetők ezzel érzékeltetik, hogy a templom kimagaslik, megkülönböztetett helye van életünkben. Ezzel az általános gyakorlattal szemben feltűnő, hogy a bakonybéli templom küszöbe azonos szinten van a külső járószinttel. Ez a szintbéli azonosság az 1938-ban készült fotók szerint már akkor megvolt. Napjainkban a térszintek tehát nem különülnek el, nincs hierarchikus viszonyban a külső és a belső. Meglepő továbbá az a tény is, hogy a szentély és a templomhajó között sincs még egy lépcsőfoknyi különbség sem, igaz a templom főoltárához két lépcsőfokon lehet feljutni. Hogy két és fél évszázada a térszintek jobban elkülönültek, azt egyelőre csak feltételezzük.

A szakrális tér egyszerre zárt és nyitott, úgy rejti el a betérőt, hogy képes legyen kint, a külvilágban létezni. A mesterségesen kiképzett tér akkor nevezhető szakrális térnek, ha az építész — sajátos eszközökkel — képes megteremti a kapcsolatot a külső és a belső világ között, a teremtmény s a Teremtő között és az önmagával meghasonlott emberen belül képes egységet, békét teremteni. A szakrális tér a kommunikáció, a communio helye, amely fokozatosan megtisztít és átformál: a Szenttel való találkozás egybeforrasztja mindazt, ami a bűn következtében széttöredeztek.

A templom szakrális tér, melyben a Szent nevében gyűlhetünk egybe és rendkívüli erővel tapasztalhatjuk meg Isten szentségét. Itt mutatjuk be a szent áldozatot, itt részesedünk a Teremtő ajándékaiban. Az épített szakrális tér fogalma mellett meg kell különböztetnünk a természetes szakrális tér fogalmát, mely a nem emberkéz formálta, azaz a természetben található szent tereket jelöli, vö.: barlangok, szent ligetek.

Iníciáció: bevezetés a Szentek Szentjébe
A szakrális tér iniciációs tér, a beavatás tere, mivel a templomba belépő ember a misztérium részese lehet. A beavatást közvetve az építész és közvetlenül a Szent Liturgiát vezető pap irányítja. Ők a kalauzok, akik segítenek a helyes önértelmezésben, az írások és az összekuszálódott emberi viszonyok értelmezésében, végső soron imádkozni tanítanak.

Látóhatárunk a bűn következtében beszűkül, és elveszítjük szemünk elől a Szentlelket. Jézus Krisztus tanítása szerint a Szentlélek minden dologra megtanít bennünket. Szent Pál szerint Ő az, aki kimondhatatlan sóhajokkal imádkozik bennünk. Általa — fokozatosan — úgy láthatjuk önmagunkat, felebarátainkat, ahogy egyedül Isten lát bennünket.

A barokk szakrális térszemlélet
Horizontális és vertikális mozgás — A római katolikus barokk templomok alaprajza többnyire hosszházas elrendezésű, ezt a mintát követi a bakonybéli barokk templom építője is. Az épület belső kialakítása is meglehetősen egyszerű.

A templom keleti kapuján belépő ember egy meglehetősen sötét előcsarnokban találja magát, melyből balra egy utólagosan kiképzett csigalépcsőn a karzatra is feljuthatunk. Jobbra, a torony alsó szintjében kis kápolna található. Az oldalfalakra és a két oszlopkötegre terhelődő karzat keresztboltozatai után kitágul a tér: tekintetünk előre a jóval világosabb templomhajó és a szentély felé irányul. A templom egyhajós, hosszházas szerkezete, továbbá a templomhajó és a szentély belső terének impozáns belmagassága is ezt a horizontális, majd vertikális dinamikát fokozza. A barokk szakrális terek belmagassága a szükséges légtér megteremtésén túl a térnek szimbolikus jelentést is kölcsönöz: mindaz, aki bent van, noha a kozmikus térből mesterséges térbe lépett, mégis tágas térben találja magát. Mikor a tágas teret érzékeljük, fölfelé tekintünk.

Architektúra — „A templom hajóját négy csehsüveg boltozat fedi, amelyek nagyon egyszerű párkányzattal koronázott pilasztereken nyugszanak. A pilaszterek ritmusát csak a szentélyt leválasztó diadalív fala bontja meg. Az egyenes záródású szentély a hajóval azonos magasságú és szélességű, s boltozása is egyezik vele.” (TERDIK Szilveszter, in.: A Béli Szent Mauríciusz Monostor Története, 2002.)

A ritmikusan ismétlődő un. csehboltozatok fokozatosan a szentély felé terelik tekintetünket, tekintetünket pedig lépteink követik. A diadalív előtt, ahol egykor a szentélyt a hajótól elválasztó, más szempontból épp összekapcsoló un. áldoztatórács volt, megállunk. Az áldozatot bemutató pap és az oltárnál szolgáló ministránsok léphetnek a szentélybe.

A Szent Liturgiát vezető pap a prefáció kezdetén így szólít meg bennünket: „Emeljük föl szívünket! — Erre válaszoljuk: Fölemeltük az Úrhoz.” Tehát van a szakrális térnek egy olyan tartománya, ahová csak a szívünkkel tudunk belépni … A szív tisztaságáért folytatott küzdelem célja épp abban áll, hogy erre a fölemeltetésre, a színről színre való látásra alkalmasak, készek legyünk. Hisz egyedül szívével lát tisztán az ember. A térbeli utazás, a szakrális térben való elmozdulás szervei: a láb, a szem és a szív. És a fül, hisz meghallani és megcselekedni mindazt, amire felszólít az iníciátor, nem könnyű: Emeljük föl szívünket…

Ha fölemeljük a szemünket láthatjuk, hogy a párkányzat a falon és a főoltáron azonos magasságban van. Ez az egybeesés, azonosság azért is érdemel figyelmet, mivel a főoltár mögött egy befalazott ablaknyílás van, mely arra utal, hogy a főoltár építészeti tervei utólagosan készülhettek. A főoltár 1758-ban készült, négy évvel a templom felszentelése után. 1758-ban Pollinger Ignác és a pápai fafaragó műhely, akik a Szent Mauríciusz Oltárt tervezték és kivitelezték, nem építették be a kompozícióba a nyugati falon kialakított ablakot, ill. a külső fényt, de az oszlopfők szintjének meghatározásakor igazodtak a már megépített templom architektúrájához. A párkányzat, az oszlopfők szintje a falon és a főoltáron azonos magasságban van. És ez, mint látni fogjuk, nem esetleges.

A fénymisztika — A barokk templom északi falán négy, déli falán kettő plusz egy (a harmadik az oratórium ablaka), a keleti és a nyugati falán egy-egy ablaknyílás található (a nyugati ablakot lefalazták, feltehetően a Szent Mauríciusz Oltár védelme miatt). A barokk templomokban, összevetve a középkori templomokkal, sokkal több és nagyobb méretű ablakot találunk. A természetes és bőséges fény szükséges, hogy minden jól látható legyen — a vizualitás hangsúlyozása a barokk kor jellemzője. Ezzel szemben a román kori keresztény templomokba a természetes fényből kevesebbet bocsátottak be, ennek részben technikai, részben szimbolikus magyarázata van. A templomok északi oldalán a legritkábban nyitottak ablakokat. A hideg északi széltől való védekezés mellett a szimbolikus szemlélet is megerősítette ezt a gyakorlatot, ugyanis Észak a gonosz hatalmak tartománya. A templomban a szemmel nem látható és füllel nem hallható Istennel találkozhatunk. Az építőmesterek a megismerést, a szív fölemelését a fény-árnyék viszonyok gondos meghatározása, jobb szó híján a félhomály, a misztikus fény megteremtése révén segítették. Hogyan teremthetünk kapcsolatot a rejtőzködő Istennel? Erre a kérdésre, mint látjuk, a barokk építőmester merőben más választ adott, mint a középkori ember.

Ikonográfiai program
Ismereteink szerint a barokk templomot nem festették ki a 18. században. Sárkány Miklós apátúr festette ki 1855-ben, vélhetően a jubileum is ösztönözte, a béli templomot, s a mennyezetekre freskókat is készíttetett, melyeket az 1970-es években Koller Keve atya meszeltetett le.

A barokk templomok képrendjét, ikonográfiai programját írott és íratlan kánonok szabályozták, amint azt a zirci bazilika, a győri bencés templom vagy a tihanyi apátsági templom mennyezeti freskóin is tanulmányozhatjukA boltozaton, a párkányzat felett a Mennyei Jeruzsálem, a megdicsőült Egyház képeit ábrázolták, a párkányzat alatt pedig a küzdő Egyház képeit. Tehát a párkányzat alatti képek tematikája különbözik a párkányzat fölötti képek tematikájától, a két szint együtt alkot egy egészet, egységes ikonográfiai programot. Vizsgáljuk meg e szempontból a főoltár, a Szent Mauríciusz Oltárkép kompozícióját! A fönti és a lenti világ, a párkányzat fölötti és az alatti két kép árnyalt viszonyát tükrözik az alábbi szerkezetek:

 – A fő képen a királyi pár és a megajándékozott szentek gesztusai, tehát minden szereplő kézmozdulata fölfelé irányul, vö.: ha egyik ember a másiknak ajándékot ad, akkor egymásra néznek, itt azonban más kommunikációra utalnak a gesztusok.
– Drapériák színe, vö.: Boldog Gizella, Szent Mauríciusz és a megdicsőült Fiú Isten testét a vörös drapéria borítja
– Mindkét képen háromszögbe komponálja a festő a fő alakokat, vö.: a párkányzat fölötti kép a mennybe fölvett Szűz Máriát ábrázolja, amint a Szentháromság koronát helyez a fejére, a párkányzat alatti képen az egyenlőoldalú háromszög három csúcsában a Szent István, Boldog Gizella és Szent Mauríciusz alakja látható. Egyetlen eltérés: a két háromszög csúcsával egymásra van tájolva.
– Az alsó háromszög fölső csúcsában egy férfi szent, a fölső háromszög alsó csúcsában egy női szent alakja látható.
– Az oltárkép geometriai középpontjában Szent Mauríciusz áll, a főoltár teológiai középpontjában azonban a Szentháromság látható.

A szimmetriák, a variánsok arra utalnak, hogy egymást kiegészítő (komplementer) viszonyban van a két kép. Hogy mit állít, mit üzen Pollinger Ignác kortársainak, s napjaink templomlátogatóinak? A pápai festőművész a 18. század közepén, a rekatolizálás korában feltehető a helyes istentisztelet lényegét szemlélteti: a szentekben a nem látható Isten válik láthatóvá. A szentek nem rendkívüli teljesítményekre képes emberek, hanem a Szentlélek transzparensei, akár férfinak, akár nőnek születtek. Pollinger Ignác szótlan, képekben adott tanítása: Szent Mauríciusz és vértanútársai, a béli monostor és egyházközség patrónusai szelíd emberek voltak, akik az erőszak idején Jézus szavaiba kapaszkodtak, s nem támadtak az őket gyilkoló római katonákra, vö.: Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.  (Máté 5,5)

A templom fölszentelése
Részlet Pirnecker Emílián, bakonybéli kormányzó perjel naplójából

szeptember 23. — Szent Mauríciusznak és vértanútársainak ünnepét ültük. Magyar nyelven Tisztelendő Jankovics Márton atya, Szent Márton monostorának alperjele tartott beszédet a még ki nem takarított új templomban. Németül Tiszt. Engelbert atya hirdetett igét. Körmenetben érkeztek Kajárról, Koppányból, Ugodról. A zirci és olaszfalusi hívek menetét a zirci monostorba való Tiszt. Tádé atya vezette. Körmenet érkezett Porváról is.

július — Főtiszt. (Sajgó) Benedek főapát úr Szent Márton monostorából Tiszt. András atya és jómagam társaságában július 30-án délután 5 óra tájban érkezett, hogy új templomunkat felszentelje. Másnap, Szent Ignác ünnepén pedig jelenlétünkben felszentelte a templomot (jelen lévők: Emilián kormányzó perjel atya, Bálint és András atyák, valamint Krisán Tamás világi pap, akinek itt lakását a Főtiszt. főapát úr engedélyezte.) Augusztus elsején pedig a fent említett Főtiszt. főapát úr déli 12 óra után kísérőivel együtt útnak indult Szent Márton monostorába.

november — A hónap 7. napján két harangot húztak fel a toronyba, az egyik valamivel több, mint 600 libra súlyú, a másik meghaladja a 200 librát. A harmadik harang december 17-én érkezett, a súlya 400 libra.

(A naplórészleteket fordította: Baán Izsák)

Vásárhelyi Anzelm